Hajlamosak vagyunk olykor azt hinni, hogy eleink minden fontos leletet megtaláltak, feltártak, s a régészet már nem okozhat meglepetést számunkra. Aztán az élet sorra rácáfol ezekre a kicsinyhitû véleményekre. Egyiptom és a mezopotámiai magas-kultúrák írásos emlékeit el tudjuk olvasni. Ismerjük – legalábbis így gondoljuk – mitológiájukat, isteneik pantheonját, hitvilágukat. Mindennapi életükrôl gazdag forrásanyaggal rendelkezünk. Elmondhatjuk ezt a térség késôbbi népeirôl is: filiszteusokról, föníciaiakról, perzsákról és kisázsiai görögökrôl egyaránt.
S itt egy város: Askalon (Ashkelon). A mai Izrael területén lévô ôsi település legrégebbi alapjai Kr.e.: 1800 körül épülhettek. A hajdani forgalmas kikötôváros a történelem viharaiban számtalanszor elpusztult, s fônixként újra épült. Miért érdekes ez számunkra?
Aki figyelemmel kíséri a házi kutya történetét, szerepének alakulását emberi kultúránkban, tudja: Egyiptomban jelentôs kultusza volt négylábú társunknak. Halálát meggyászolták, tetemét mumifikálták s eltemették. A közel-kelet egyéb kultúráiban is tetten érhetô mitológiai felbukkanása, igaz korántsem az egyiptomiak szintjén, ám az itt kialakult kép amannál sokkal árnyaltabb, életszerûbb. Régészeti emlékek sora örökíti meg felhasználásának sokoldalúságát. A föníciaiakról pedig tudjuk, hogy „felelôsség terheli ôket”, mint szenvedélyes hajózó, kereskedô népet, számos mai fajta ôsének exportálásáért az akkor ismert világ távoli tájaira. A görögök kutya szeretete talán közismertnek is mondható.
De ki hallott olyat, hogy itt a közel-keleten is létezett volna kutyatemetô?
Askalon romjait az 1800-as évek óta ássák. A hozzávetôleg 4000 éves legalsó ásatás réteget kb. 10 m választja el a mai felszíntôl, s ezek a méterek, mint könyv lapjai ôrizték meg számunkra a hajdani élet emlékeit.
S nem csupán az emberét! Mert például a filiszteusok idejébôl (Kr.e.: XII.–V. század) egy ház alapja alatt agyagcsuporban kiskutya csontvázat találtak. Ennek démonûzô, rontásûzô szerepe lehetett. Három méter körüli mélységben pedig (Kr.e.: IV.–III. század: föníciaiak, perzsák, görögök kora), az 50-es számú ásatási szelvényben, hatalmas kutyatemetôt tártak fel. Ez az antik világ ma ismert legnagyobb ilyen lelete. 1991-ig mintegy 800 kutyasírt sikerült kibontani. Minden kutyát külön kövekkel gondosan körülrakott mélyedésbe, oldalára fordított helyzetben temettek el. Farkuk, talán a fajtajelleg okán, hátsó lábuk között elhelyezett. A felnôtt példányok átlagos marmagassága 53 cm körüli, becsült súlyuk 14 kg-ban valószínûsíthetô. Számos kölyök és fiatal, sôt újszülött eb sírja is feltárásra került. Az osteológiai anyag lényegében az e tájon ma is fellelhetô páriakutyák alakkörébe sorolható. A tetemeken semmi nem utal erôszakos halálra.
A temetô helye és a gondos temetés arra utal, hogy ezek az ebek megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának. Nincsenek ugyanakkor sírmellékletek, melyek útbaigazítanák a kutatót.
A város nem uralkodói székhely, így nem valószínû, hogy valamely fejedelem kedvenc vadászebeirôl lenne szó. Alkatukat tekintve a harci ebek sorából is kizárhatóak. Nem is vallási központ, így alighanem a kizárólagosan templomi szolgálatot teljesítô ebek körébe sem sorolható valamennyi.
Vajon, nem a hajdani forgalmas kikötôváros megbecsült „köztisztasági alkalmazottai” nyugszanak e sírokban? S talán kedvencek is, egy-egy család házának tisztán tartója, ôrzôje, gyermekek játszótársa?
Ma nem tudunk erre a kérdésre egyértelmûen megnyugtató választ adni, mivel nincs analógiája a kor kultúráiban ennek a leletegyüttesnek.
Igaz, hogy a terület valamikor egyiptomi uralom alatt állt, ennek direkt hatása azonban itt nem mutatható ki.
A korai mezopotámiai kultúrák nem adnak támpontot a kérdésben. A perzsáknál sincs ilyenrôl tudomásunk. A görögök, mint nagy kutyabarátok, állítottak ugyan síremléket egy-egy számukra kedves jószágnak, ám temetôt nem létesítettek nekik. S eddig a föníciaiaknál sem volt tudomásunk ilyen létezésérôl.
Köszönet a forrásgyûjtésben nyújtott segítségéért Biberné Noseda Noéminek.
Békeffy Tiborc
Én még köszönöm a kutya.hu-nak |